Ma már jól vagyok! Na de mesélem szépen sorban.

   Szerdán reggel elmentem a vérvizsgálatra, jobban mondva odáig vonszoltam magam, mert sehogy nem akartam odaérni. Két napja, ahogy írtam is, minden addig jel eltűnt és biztos voltam benne, hogy nem sikerült. De hát a remény hal meg utoljára, így míg nem volt teszteredmény én is reméltem. Féltem a teszttől, és amennyire vártam, hogy eljöjjön a szerda, hétfő óta annyira próbáltam nyújtani az időt, mert rettegtem a negatív eredménytől. Mondanom sem kell, a koráz előtt utolsónak száltam ki a buszból, és persze nem udvariasságból. Mivel a korháy óriási és több épületből áll, eddig nem volt alkalmam soha "megcsodálni" a parkolót, meg a sürgősségi előtti zűrzavart. Na most megtettem! Olyan lassan kerültem meg a korházt, mint egy forma1-es csiga. Mikor végre beértem az "én" épületembe, felmentem az elsőre és mivel a recepciónál nem volt senki és nem tudtam megkérdezni, hova kell menjek a vérre, leültem a külső váróba. (Megjegyzem a folyóson hatalmas betükkel ki volt írva, hogy hol veszik a vért). Eddig mindig a második emeletre kellett menjek és a ott csinálták az ultrahangot meg vették a vért is.

   A vérvétel után hayajöttem és vártam. A férjem óránként hívott, pedig nagyon jól tudta ő is, hogy csak 3 után hívnak fel az eredménnyel. 

   Fél 4 körül csörrent meg végül a telefon és mikor franciául köszöntek bele, már tudtam, na most.... Nagyon finoman közölték, szerintem már tapasztalatuk van benne :S. Aztán szólt a nő, hogy ne vegyem tovább az Utragestant, de addigra már forgott velem a világ és éreztem, ahogy zuhanok (nem fizikailag). Újra kérdeztem a nőtől, mit is mondott, mire nagyon kedvesen megkérdezte jól vagyok-e. Mit mondhattam volna? Hogy, nem? Hogy a pokolba mindenkivel és legszivesebben most körbeszaladnám a világot, hogy mindenem fájjon csak a szivem ne? Mondtam, hogy jól vagyok, hallottam amint még kitartást kíván, aztán letettem a telefont. 

   Miután kisírtam magam, felhívtam a férjem, aki nem sokkal jobban fogadta a hírt, mint én. Ő nem sírt, de dühös volt, nem az orvosokra nem kimondottan valakire, csak az igazságtalan világra. Nem akarok rossz lenni, de nagyon tud fájni, amikor látok hallok eseteket, hogy felelőtlenül szülnek gyereket, aztán eldobják, vagy .... jó inkább ne is beszéljünk erről.

   Ezután következett anya, a sógornőm és már nem volt erőm többet beszélni erről. Elég volt! A férjem mire hazajött kicsit megnyugodtam, összebújtunk és nem beszéltünk aznap többet rólla. 

    Másnap, vagyis tegnap, már nem volt olyan sötét az a bizonyos felhő a fejem fölött. Mi ez a butáskodás? Hiszen ez még csak az első próbálkozás volt és nem is lombik, hanem csak inszemináció. Még van lehetőségünk 6 lombikra! Neeeemmmm, nem adom fel! Nem, nem és nem! Engem nem ilyen fából faragtak! Sikerülni fog, sikerülnie kell! Ugye?

   Mivel december van és a dokim szabadságra megy, csak január 5.-én találkozok vele, hogy megbeszéljük, hogyan tovább. Tehát, december kihagyva! Megyek dolgozni, minél többet és jönnek az ünnepek, lehet jönnek a keresztfiamék hozzánk, elleszek foglalva. Hamar eljön a január és akkor folytatjuk vagyis kezdjük elejétől.

   Ma este Mikulás este, úgyhogy megyek ajándékokat venni!