Október 19.-én kellett volna megszülessen Édikém a dokibácsi szerint, és milyen igaza volt. Bizony 19.-én este már éreztem, hogy valami nem stimmel, nem fájt semmim, de egyre csak keményedett a hasam és Édikém is majd kiugrott a pocakomból. Aztán éjszaka 3 és 4 között, már nem tudtam aludni, számoltam a keményedéseket és tudtam, hogy itt bizony most már hamarosan jön a gólya. Reggel 6-kor, mikor csörgött az óra és kiakartam mászni az ágyból, hogy Zoltánnak tegyek kaját a munkába, elfolyt a magzatvizem. Nagyon örültem! Szóltam rögtön Zoltánnak, hogy megyünk szülni, és mondanom sem kell, úgy kipattant az ágyból, mint a puskagolyó. Szóltunk anyának is, hogy idő van, lezuhanyoztam, elkészültünk és már indultunk is a kórházba.
 A sürgősségiről rögtön felküldtek a szülészetre, ahol miután megvizsgáltak és újjabb adag magzatvizet csorgattam el, a "monitoringra" küldtek, ahol másfél órán keresztül nézték a magzat szívverését és az összehúzódásokat. Az összehúzódások akkor már 5 percesek voltak, de nbekem még nem igazán fájt semmim. Ezután újra megvizsgáltak és mivel még nem kezdtem el tágulni kaptam egy gyógyszert, amitől elméletileg óránként 1 centit kellet volna táguljak. Hát ez sajnos nem történt meg, 2 óra monitoring után is, még mindig csak 1 centinél tartottunk. 11 óra körül bevittek a szülőszobába, ami nagyon nyugis hely volt. Már hálát adtam párszor a jó Istennek, hogy itt Brüsszelben esek ezen az egészen keresztül, de most mégegyszer megtettem. Az otthoni mészárszékhez képest ez egy luxusszálló spa extrákkal.
Ezután hosszú órák következtek és este 7-kor még mindig csak annál az 1 centinél tartottunk, mint azelőtt. A fájások viszont egyre erősödtek, és miután újabb adag tágítót kaptam már perfúzióban, hírtelen nagyon feléerősödtek a fájások, és hazúdnék, ha azt mondanám nem szenvedtem. Végig az vigasztalt, hogy nemsokára megkapom az epidurális injekciót a hátamba és minden elmúlik. Ehez az injekcióhoz viszont kellett volna legalább 3 centi tágulás, ami nálam mire megvizsgáltak újra már 5 volt és mire az aneszteziológus odaért már 7 centi volt és már 1 percenkénti fájásaim voltak és nem is szüntek meg igazán még azokban az 1 percekben sem. Így sajnos az epidurálist már nem tudták rendesen beadni és csak a fél oldalam zsibbadt el és még az sem teljesen. A bal oldalomba sugárzott minden egyes fájás és semmivel sem volt enyhébb, mint azelőtt.
 Így mikor jöttek a tolófájások már tudtam végigcsináljuk mindenféle érzéstelenítő nélkül az egészet. Így is volt! Zoltán szegénykém végig mellettem volt és sajnáltam, mert láttam ő mennyire sajnál engem és mennyire tehetelennek érzi magát, mert nem tud nekem segíteni. Pedig rengeteget segített, igaz nem fizikailag, viszont lélekben annál többet. Egy pillanatra sem hagyott magamra és mikor már nyomni kellett, fogta a fejemet, biztatott, simogatott és hihetetlen erőt adott. Édikém elég nehezen bújt ki, mivel már reggel elment a magzatvizem, nem csúszott a kis szivem és miliméterről miliméterre haladtunk előre.
 Mikor még csak készültünk a szülésre, úgy beszéltük meg, hogy Zoltán a fejemnél fog állni, de nem néz "oda le", hogy nehogy rossz emlék maradjon ez számára. Viszont ott, akkor, abban a pillanatban, ez mégsem így volt. Higgye el nekem mindenki, egy ilyen közös élmény egy pár életében olyan kötelék, ami örökre megmarad. Hisz mindent együtt csináltunk, látta és tiszetelni tudja a fájdalmam, én pedig hihetetlen hálás vagyok, mert mellettem volt és segített.
 Október 21.-én 0:58 -kor végre megszületett Éduám 3440g-al és 50 centivel! Rögtön a hasamra tették, Zoltán elvágta a köldökzsinórt és én pedig csak hihetetlen ámulattal néztem és csodáltam az én gyönyörűségemet. Akkora nagynak tűnt a kis kerek pofijával és husikás combijával, hogy azon csodálkoztam: "Te jó ég, hogy fért belém ez a gyerek! Mikor elvették Édikémet, hogy kicsit megtörölgessék, megmossák, engem elkezdtek összestoppolni, ami mondanom sem kell, már nem volt fájdalmas egyáltalán. A boldogságtól én már nem bántam mit csinálnak velem, csak az számított, hogy Édikém egészséges és gyönyörű.
 Zoltán fogta az ölébe, amíg rajtam még dolgoztak és már kacagtunk, mert Édikém már akkor a cicit kereste. Persze apánál hiába találta is volna meg :D! Viszont fél 2-kor már az én cicimet szipókázta, de olyan erővel, mint egy kis nadály.
3 órakkor végre bevittek a szobámba és nagyon jót aludtunk mindketten Édikémmel.
 A kórházi napok lassan és türelmetlenül teltek. Első nap egész nap szinte cicin volt Édikém és mellettem az ágyban azzal is serkentve a tejci beindulását. Nem kellett sokáig biztassam a cicijeim, mert másnapra megindult rendesen a tejem, sőt még be is lőttek a melleim és borzasztóan fájtak.
 DE!!! És most jön az egész születéstörténet lényege: Bármi volt, bárhogy volt, bármikor újracsinálnám, mert egy ilyen kis tündérért megéri!!!
 4 nap után végre hazamentünk, de az már egy új történet, amit holnap folytatok!