Sajnos ma már nem ment minden olyan rendben, ahogy azt reméltem. Reggel beadtam magamnak a szurit (a reggeli nem stimuláló, hanem a tüszők szétrepedését gátolják), de amilyen kis butus vagyok, állva szurtam meg magam. Ez rossz ötlet volt, mivel a hasamon a bőr kifeszült és e tút sokkal nehezebben nyomtam be. Nah, ilyet se csinálok mégegyszer!
A korházba korábban kellett menjek, aminek örültem, gondoltam lesz időm ma kicsit tengeni lengeni. Hamar sorra kerültem, csak akkor csodálkoztam kicsit, amikor a szédült nővér, aki a vért veszi csak egy adagnyit vett (eddig mindig kettővel vettek), de gondoltam, csak tudja mit csinál. Aztán bementem az ultrahangra és kiderült, hogy van egy tüszőm, ami a többinél sokkal nagyobb és az ultrahangos orvos arckifejezéséből azt szürtem le, hogy ez nem jó. Később ezt szóban is megerősítette, csak azt nem értem, hogy ez miért nem jó, azaz van rá teóriám, de az még nem biztos. Mikor kijöttem az ultrahangról, a nővér, aki előtte a vért vette, szólt, hogy elnézést kér, de elfelejtett még egy adaggal venni. Tudtam, hogy ez lesz!! Kénytelen voltam, odanyújtani a másik karom, hogy azt is szúrja meg. Nem haragudtam rá a figyelmetlensége miatt, de azért jobb lett volna, ha csak egyik kezemből veszi a vért. Már lassan annyi lyuk van rajtam, mint egy szitán, belém töltenek egy pohár vizet és kifolyik a sok lyukon.
Kicsit elkenődve, sógornőmhöz vettem az irány, amit nem bántam meg, mert egész délután 4-ig elsétáltuk, traccsoltuk a napot :). (Köszi Emő!!!)
Mikor hazaértem, skypeon rácsörögtem anyára és neki is elmondtam, hogy állunk a lombikkal. Láttam rajta, hogy aggódik értem, de hiába próbálom meggyőzni, hogy jól vagyok, minden rendben, mert tudom úgy is nyugtalan. Jó, jó tudom, egy anyának a gyermeke a legfontosabb, ezt pont én ne tudjam, mikor az én gyerekem még meg sem született,de már a legfontosabb számomra (meg a férjem) (meg anyukám)!
Az este a szuri után (ami már simán megy) nagy meglepetésemre 9-kor elaludtam. Ez érdekes, mivel én ilyen korán nem szoktam elaludni, vajon ez már mellékhatás? Körülbelül 1 órát aludtam, mert szörnyű álmom volt és riadtan ébradtem fel. Azt álmodtam, hogy egy kis kunyhóban laktunk és mindenki aki fontos nekem mellettem volt: férjem, anyukám, mamuci, papa és öregmama is. Én 9 hónapos terhes voltam és állandóan attól rettegtem, hogy összedől a kunyhó amiben lakunk. Hiába szóltam mindenkinek, senki nem vette komolyan a megérzésem. Mikor elkezdődött a szülés, egyszer csak mint egy eszement őrült kirohantam hasamat szorítva a kunyhóból és ordítani kezdtem, hogy "összedől". Szerencsére mindenki utánam szaladt, hogy lássák mi bajom van, amikor tényleg összedőlt a ház. Ekkor ébredtem fel! Nem szeretem az ilyen álmokat, mert bár nem hiszem, hogy az álmok a jövőt mutatnák, de világossá vált mi is az, amitől igazán rettegek.
A családom és a bitonságot nyújtó otthonom elvesztése, amikor jön a baba - ez az, amitől félek! Nah, de ne butáskodjak már, miért veszíteném el? Nyugi, minden rendben lesz!
Teljesen jó kedvem van! Ma megint voltam ultrahangon es hormonvizsgálaton és a dolgok jobban nem is állhatnának. Peték, méhem, tüszők, minden OK, hormonszint is remek (ezt onnan tudom, mert megint telefonáltak a korházból). Az egyetlen dolog, ami kis árnyékot vettett a mérhetetlen boldogságomba, az a ma esti első injekció volt.
Este 7-től már kezdtem görcsölni az előttemm álló feladattól. Aztán háromnegyed 8-kor bevonultam a fürdőbe (nem akartam, hogy férjem lássa mit csinálok, attól féltem sajnálni fog, és esetleg ez bűntudatot kelt majd benne). Szóval bementem, elkészítettem a szurit, és fél percig meditáltam a tűvel a bőröm előtt. Féltem beleszúrni, de aztán vettem egy nagy levegőt és szép lassan benyomtam. Hihetetlen, de magam is meglepődtem, hogy egyáltalán nem fájt! Szépen lassan benyomtam a szert is, és kihúztam a tűt. Akkor kezdett picit bizseregni, de fájni nem fájt semmi. Vicces, hogy mennyire izgultam ettől, és mennyire fölösleges volt. Holnap reggel a következőt már bátrabban csinálom :D.
Megy ez, mint a karikacsapás!
Tegnap végre megjött percre pontosan a ciklusom. Mondanom sem kell, mennyire örültem neki, juhhé, végre kezdhetjük a lombikprogramot. Átmentem sógornőmhöz, mivel ő jól beszél franciául, és felhívtuk a korházat. Kaptam is egy időpontot vasárnap reggelre (mára). Egyenlőre nem sok dolog történik, ultrahanggal megnézték a petefészkeimet, méhemet, egy vérvételből a hormonszintet és már jöttem is haza. Mivel itt nagyon odafigyelnek az esetleges mellékhatásokra, váratlan komplikációkra, ezt az ultrahangot és hormonszint vizsgálatot minden második nap megismételik.
Az ultrahangos orvos kedves volt, mondta, hogy második naphoz képest, már van két tüszőm, ami nagyon jó, mivel a stimulálást még el sem kezdtem, csak 5. naptól fogom. Boldogan jöttem haza, férjecském már türelmetlenül várt.
Este telefonáltak a korházból, hogy a véreredményem (hormonszint) is kitűnő és ujabb időpontot kaptam szerda (5. nap) reggelre. Hurrá, minden a tervszerint megy!
November 3.-án kellett menjünk férjemmel az utolsó lombikprogram előtti megbeszélésre. Ez nem az orvossal volt, hanem egy úgynevezett tanácsadóval, aki felvilágosított bennünket a lombikprogram menetéről, aláiratott velünk egy köteg papírt és felkészített az előttünk álló hónap nehézségeire. Sokat olvastam erről az interneten, tudom egy ilyen helyzet megtörheti a családi békét a stressz és a hormonok ingadozása, valamint a vádaskodások miatt. Nálunk azt hiszem (legalábbis remélem) ez a helyzet nem fordulhat elő, mivel sokkal nyugodtabbak vagyunk és felkészültebbek, mióta tudjuk, miért nincs még babánk, mint akkor amikor ez még rejtély volt. Tisztában vagyunk az előttünk álló feladattal és mindent megteszünk, hogy a gólya jó helyre hozza a mi kis porontyunkat.
Elsie, a tanácsadónk, elmondta, hogy a lombikbaba program kb. abból áll, hogy stimulálással létrehoznak 10-12 petét, azt utána leszívják, megtermékenyítik a férjem egészséges ivarsejtjeivel, majd 5 nappal később 1 zigótát visszaültetnek a méhembe. A többi zigótát lefagyasztják és azokat használják majd fel a következő maximum 5 hónapban, ha az első nem sikerül. Ha sikerül a megtermékenyítés, a zigótáimat akkor is megtartják még 5 évig arra az esetre, ha szeretnénk majd második gyereket. Ez így szépen hangzik, engem is feldobott, egyetlen dolog volt az egészben, ami megriasztott: a stimuláló injekciókat magamnak kell beadjam a hasamba. Na puff, én erre képtelen vagyok (gondoltam)!!! Számításba vettük férjemmel a lehetőségeket, de hát minden este és reggel ugyanabban az időpontban, ki tudná beadni? Mivel egyetlen alkalmas személyt sem találtunk, úgy döntöttünk, megpróbálom, aztán ha nem megy újratárgyaljuk a dolgot.
Ha megjön a ciklusom, kezdődhet a "móka"!!! Így még sose vártam, hogy megjöjjön, sőt már évek óta arra várok, hogy ne jöjjön :). Lázban égek, már nincs türelmem, végre a tettek mezejére értünk. Édes kis angyalkám, anyukád már nagyon vár rád!
A jó Isten úgy adta, hogy a férjem sikerült sógornőmékhez kijöjjön Belgiumba, és itt kezdett el dolgozni. Én nem követtem őt csak 6 hónappal később, mivel az otthoni munkám júniusig még Erdélyhez kötött. Azért írom, hogy a jó Isten akarta így, mert itt úgy látszik a gólya könnyebben elérhető, mint otthon.
Tehát 2007 júliusától Brüsszelben kezdtük folytatni a babaprojektet. Persze itt sem mentek a dolgok zökkenőmentesen, mert az egészségügyi biztosító csak 6 hónap után állja a kezelések egy részét. Mivel a vezetéknevünk a belgáknak nem éppen egyszerű leírni, többször el is nyomtatták, így végül a 6 hónapos várakozásból majdnem egy év lett. De mindez már nem számít, mert végül eljutottam az UZ Bruxell korház meddőségi klinikájára, ami egy igen elismert klinika és végre biztos kezekben éreztem magamat. Az orvos, akihez kerültünk egy fiatal professzortehetség, és minden teketória nélkül teljes hadi felkészüléssel lendült bele a próbléma megtalálásának keresésébe. Minden sokkal egyszerűbben ment, mint otthon, a vizsgálatokat megismételtük, és láss csodát, az eredmények teljesen mások lettek, mint Erdélyben. Kiderült, hogy az egyik petevezetékem elvan dugulva (ami otthon átjárhatónak jött ki), nincs is cisztám (otthon pedig ez gyakran volt), a férjem spermája pedig nem éppen a legjobb (otthon persze ez meg kitűnőnek jött ki). Így már érthető volt, miért is jön az a gólya olyan nehezen! A professzor mesterséges megtermékenyítést javasolt, amibe mi természetesen beleegyeztünk. Mindegy hogyan, csak legyen már egy kisbabánk!
Szerencsére a sok elővizsgálat nem tartott csak 3-4 hónapig, így most már tele bizalommal érkeztünk el ehez a novemberi hónaphoz, amikor az első megtermékenyítést fogják (fogjuk) csinálni.
Lelkileg megnyugodtam, bízok az orvosokban és rózsaszínben látom végre a jövőt. Már nem izgulok és tudom csak pár hónap választ el attól, hogy egy kis angyal legyen a pocakomban. Boldog vagyok, még akkor is, ha tudom nem biztos, hogy első próbálkozásra sikerülni fog. A lényeg, hogy lesz gyermekem és ennél fontosabb a világon nincsen!!!(Férjem itt ül mellettem, látja amit írok, és azt kérdi: ő nem fontos? Hát persze, hogy ő is FONTOS, szeretem őt, a baba kettőnk büszkesége lesz, egy kapocs, ami mégjobban összetart.)
A korházban megkérdeztem a dokitól, mi lehet a vetélésem oka, mire azt felelte, az első terhességnél nem kell keresni a vetélés okát. Mondanom se kell, el ez a válasz engem nem elégített ki, és minden eddigi bizalmam a dokim iránt elszállt.
Ezután 3 hónap ujabb kényszerszünet következett, ami után ujabb pozitív teszt mosolygott rám. Most már nem volt, olyan felhőtlen az örömöm, rettenetesen aggódtam és féltem, hogy ezt a babát is elveszítem. Sajnos ezt még tetőzte egyik elég közeli családtagunk meggondolatlan kijelentése is. Mikor közöltük férjemmel neki a jó hírt, azt mondta: csak maradjon meg!! Valószínüleg nem rosszindulatból mondta, de akkor, abban a helyzetben ez a kijelentés mégis nagyon sértő volt. Nah mindegy!!
Sajnos nem maradt meg ez a baba sem. A "drága" orvosom, most is azt mondta, nem kell aggódni, hisz még fiatalok vagyunk, próbálkozzunk tovább.
Hónapok jöttek, mentek, de a baba nem jött. Egyre jobban kezdtem aggódni, és a doki nem csinált semmit. Jah, de mégis: egy spermavizsgálatot a férjemtől. Nem tudom, hogy végezték el ezt a vizsgálatot, de akkor ez az eredmény jónak jött ki. Miután a orvosom rájött, hogy már nem tud kézlegyintéssel és egy bályos mosollyal megnyugtatni, stimuláló gyógyszereket írt fel, viszont egyáltalán nem követte figyelemmel, ha azoknak hatása esetleg mellékhatása van-e. Később megtudtam, ez nagy felelőtlenség volt a részéről.
Ujabb sikertelen hónapok, hőmérős módszer kipróbálása, pontosan kiszámított időpontokban való "szeretkezések", és az idegeim tönkremenése következett. Lassan olyan lettem, mint egy gép: számol, szexel MOST, lábakat a falra, pihen, menstruál, sír és újra elejétől. A férjem is kezdett besokallni, de nem tűrtem ellenvetést.
Pár hónap múlva híre ment a városban egy új doktornőnek, akinek sokkal jobb ultrahanggépe volt mint a többi orvosnak. Elmentem hozzá, és miután végighallgatott, igzat adott abban, hogy a dolgok nem állnak éppen normálisnak nevezhetően. Vizsgálatok végtelen sorozata következett, általános vér, fertőzések kiszűrése, hormon, ultrahang, petevezetékek átjárhatósága, stb. kivéve a férjem spermavizsgálata hisz, azt már megcsináltuk. Minden eredményem jó lett, azt a pár cisztát leszámolva, amik időközönként megjelentek a petefészkemen (legalábbis a doktornő szerint).
Mivel minden arra mutatott, hogy egészséges vagyok, újra stimulálással próbálkoztunk (most a doktortornő rendszeresen figyelemmel követte a peteérést, tüszőrepedést) és az eredmények mindig jók voltak. 2-3 érett pete, de aztán semmi. Mi a baj????? Az idegeim végleg kezdték felmondani a szolgálatot és a munkába temetkeztem.
A férjem és én 7 éve vagyunk házasok. Mivel, akkor még nagyon fiatalok voltunk, nem akartunk rögtön gyereket. Emlékszem apósom a lagziban megkérdezte: Nah és mikor lesz unoka? Mire én azt válaszoltam: 5 éven belül semmi képpen se. Most már bánom ezt a kijelentést, de ki gondolta, hogy így alakulnak a dolgok.
Az első 3 évben tényleg nem is akartunk gyereket, igaz védekezni sem védekeztünk "biztonságosan". Azt mondtuk, lesz ahogy lesz, ha mégis besikerül, akkor örülünk neki! Nem volt sem szálam sem fogamzásgátlót nem szedtem, a baba mégse sikerült be. Persze, azt hittem, ez a mi kis ügyes taktikánk lehet a jó, és nem is jutott eszembe, hogy esetleg valami más lehet a baj.
Aztán 3 év után mégis vágyni kezdtünk egy babára, mert hát ez az élet rendje és az anyai/apai ösztön bennünk is ugyanúgy megvan, mint másokban. Több hónap próbálkozás jött, de eredmény semmi. Elmentem egy nőgyógyászhoz, aki ezt a dolgot a petefészkemen felfedezett cisztára fogta és rögtön felírt 3 hónapra fogamzásgátlót. Minden este rendre pontosan bevettem a gyogyikat és láss csodát 3 hónap múlva ciszta eltünt. Hajrá, újra próbálkozhatunk! 2 hónap múlva meg is jött az eredmény :), terhességi teszt pozitív lett. Biztos ami biztos kettőt is csináltam!
Az öröm nem tartott sokáig :((! Az 5. hét végén vérezni kezdtem. Telefonáltam gyorsan anyukámnak, aki megnyugtatott, ő is vérzett első hónapban, mikor engem várt. Picit megnyugodtam, de aztán anya újra hívott, hogy azért menjünk be a korházba, mert nagynéném, aki ott ápolónő, ezt javasolta. Ok, bemegyünk - mondtam, vettem a kis batyum és irány a korház.
A korházban a sürgősségin sokat kellett várni és én az idegességtől, meg az egyre jobban görcsölő hasamtól, kezdtem nagyon rosszul érezni magam. Mikor már sikerült a reggelimet is kitegyem és falfehéren alig álltam a lábamon, végre mi is sorra kerültünk. Felküldtek a nőgyógyászatra, ahol egy női nőgyógyász már türelmetlenül és idegesen várt, mivel megmertem zavarni vasárnap reggeli pihenésében valamelyik üres korteremben. Szóval "Türelmetlenke" miután megvizsgált, egyáltalán nem finoman", közölte nem érzi a babát, a korházi ultrahangon pedig 6 hetes korig a magzat úgyse látszik. Beutalt a korházba és közölte holnap majd megmondja a saját orvosom mi a teendő. Kétségbeesésemet látva, azért felírt 2 terhesség megtartó injekciót, amit persze a férjem kellett kiváltson a gyógyszertárból, mert a korhának olyanja nem volt.
Összetörten vártam a másnapot, de azért még élt bennem a remény, hátha mégis... Nem így történt! Még 5 napig voltam a korházban, de a baba sajnos "elúszott", én pedig szívvel lélekkel gyászoltam Őt.
Utolsó kommentek